Stopy ako tiene existencie

Kiállító művészek: David Javorský, Lucia Oleňová, Stanislav Ondruš, Denisa Slavkovská, Antonie Stanová

A kiállítás megnyitója: 23. 10. 2025, 18.00 órakor
A kiállítás időtartama: 24. 10. – 29. 11. 2025
Kurátor: Jana Babušiaková
DOT. Contemporary / Jurkovičova tepláreň, Bottova 1 / Bratislava

Minden, ami körülvesz bennünket, lenyomatokat hagy. A térben vagy a fejünkben így számos tárgy és helyzet él tovább, amelyek talán már nem is léteznek, de létezésük árnyékát akarva-akaratlanul magunkkal hordozzuk.

Bár a természet az anyag és az energia örök körforgása, még az is, ami benne elhalt, nemritkán maga után hagyja
héját. A kortárs festészet figuratív és absztrakt tendenciák határán álló csoportos kiállítása a jelenlét és az emlékezet törékenységét vizsgálja, valamint azt, ahogyan a lét közvetett jelek, maradványok és visszfények révén tükröződik a világban. A vizsgálat fő szempontjává a nyom válik – legyen fizikai, érzelmi, szimbolikus, vagy a látott valóság rögzítésének festői gesztusa.

A válogatott alkotók műveiben a nyom különböző síkokon jelenik meg. Antonie Stanová absztrakt hangvételű munkássága naplóbejegyzésekben gyökerezik, mára azonban jóval közelebb áll az átélés intuitív rögzítéséhez. A jelek konkrétsága lecsiszolódott, csupán a tárgyi világ sejtése és az általa kiváltott asszociációk lenyomata maradt.

Stano Ondruš minimalista művei a mozgás, a vonalképzés festői gesztusának lenyomatai. Második síkon azonban szinte zen szimbolika olvasható ki belőlük: az áramlásé és a köré, amelyet soha többé nem írnak le ugyanúgy. A képbeli mozgás az élet mozgása, és ahol korábban álltunk, most már csak nyom maradt. Ami valami élő után megmarad, olykor fájdalmasan emlékeztet a veszteségre.

Lucia Oleňová festő legújabb sorozata elhalt tengeri korallok természetes struktúráinak kompozícióit mutatja be. Fehér, elmeszesedett héjaik az élet fizikai hiánya, mementó és figyelmeztetés a hasonló ökoszisztémák összeomlására.

Denisa Slavkovská olyan alkotó, akit régóta foglalkoztat az emberi test mint a létezés legmeghatározóbb entitása. Képein a testiség olykor szinte sebző: a heg a fájdalom és a sérülés nyoma. Máskor viszont szürrealista enteriőr-együttesekben valamiféle entitások tűnnek fel – talán az emberi jelenlét visszhangjai?

Dávid Javorský olyan alkotó, akit mélyen érintenek az egzisztenciális kérdések. Figurális hangolású
műveiben valamiféle önéletrajzi önvizsgálat figyelhető meg: saját értelmének faggatása festőként. Vonzalma
a projektor – a kép vetítésére szolgáló készülék – iránt összecseng azzal, ahogyan a pillanatokat mátrixként fogja fel, amelyek képesek önkéntelenül lenyomatot hagyni. Felfogásában a festő így „kinoszemmé” válik, amely ezt a feljegyzést kivetíti és továbbterjeszti.

A festészet talán legalapvetőbb gesztusa nyomot hagyni a vásznon. Ezt azonban többnyire a megőrzés vágya előzi meg – egy érzésé, egy pillanaté, vagy akár a veszteségé. Charles S. Peirce jelölméletében az úgynevezett indexikus jel kauzális vagy fizikai kapcsolat alapján vonatkozik a tárgyra.

Talán ezért némileg patetikusan is mondhatnánk, hogy minden nyom nemcsak a múltra utal, hanem (más jelektől eltérően) részben maga is az. Némelyiket szándékosan őrzik, mások szinte mintha nem akarnának eltűnni. A leggyengébb után is halvány árnyék marad, vagyis a nyom nyoma. Már nincs teljesen itt, de nincs egészen távol sem.