Ave Eva

Lucia Dovičáková
Ave Eva
megnyitó: szerda, 22. január, 18.00
a kiállítás időtartama: 23. 1. - 29. 2. 2020
a kiállítás kurátora: Beáta Jablonská

*A kiállítást közpénzből a Fond na podporu umenia támogatta

---
Lucia Dovičáková (1981) Rudolf Sikora kortárs festészet műtermének végzettje a Fakulta umení v Košiciach intézményében. 2006-ban a Cena Oskára Čepana finalistája, 2011-ben a Tatra Banky Mladý tvorca díj laureátusa lett. Az alkotó éles megfigyelője a női lét mindennapi, marginális és látszólag banális témáinak, amelyek banalitása az ő festői megfogalmazásában provokatív és ironizáló. Képeinek tartalma ugyanakkor markáns stílussal korrespondál; affinitást mutat a naiv, „nem akadémikus” kifejezésmód iránt, amelyből nem hiányzik az egyéniség és a groteszk humor jó adagja.

Jegyzetek Lucia Dovičáková AVE EVA című kiállításához a Galéria DOT-ban.

Nemrégiben Lucia Dovičáková Jana Močkovával a Denník N számára készült interjújában egy pillanatra visszatért a gyerekkori játékokhoz: „Mindig, amikor játszani mentünk, nekem jutott a passzív nő szerepe, ami zavart. Aktív hősnő akartam lenni, és ilyeneket is kerestem. Gyerekkorom óta kérdeztem, miért nincsenek a könyvekben vagy a filmekben nők is akcióhősök, és miért csak férfiak“. Ma már alighanem nem kérdezi, tudja, hogyan működik a világ.

Tehát tiszteli, de sok mindenben nem ért egyet vele. Visszaszól, vitatkozik, és a saját helyéről próbál egyezkedni – arról a helyről, amelyet szinte minden társadalmi és nemi szereppel betöltött, amit eddigi élete kínálni tudott. Lány, feleség, anya, exfeleség, művésznő, festőnő, doktorandusz, ..... A szlovák képzőművészeti színtéren már majdnem tizenöt éve jelen van, és úgy tűnik, ha nem létezne, ki kellene találnunk.

Bár a kortárs művészetben van elég művésznő, de azokból, akik kritikus hangon képesek szembenézni az élet csapdáival, nincs olyan sok. Talán azért is, mert művészettörténetünkben a férfi erő győzedelmeskedett, a nők pedig inkább a „női” jelzővel ellátott művészet múzsáiként ékesítették „az ő” csatatereiket. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a szlovák képzőművészeti történelem meghatározó, első gesztusainak és tetteinek szerzői nemegyszer ők is voltak.

Ester Šimerová-Martinčeková 1949-ben az akkori, a februári fordulat utáni megrettent képzőművészeti közösségből egyedüliként védelmezte nyilvánosan az absztrakt művészetet, és szembeszállt a szocialista realizmus diktátumával.

A hatvanas években Jana Želibská volt az első, aki a testi intimitás, a szexualitás és az erotika témáiba fogott, Mária Bartuszová szobrász pedig valószínűleg az első művésznő – művész lesz művészetünk történetében, akinek ez év végén önálló kiállítása nyílik Londýnban, a Tate Galleryben.

Lucia Dovičáková a fiatal képzőművészeti színtér „rossz lányaként” kezdte. Košicéből indult, ahol egyetemi tanulmányait végezte. Akkori festményeit akár „életből vett történeteknek” is nevezhetnénk, amelyekben ironizálta, sőt kigúnyolta a rendes lányról, a szexi barátnőről vagy a végzet asszonyáról szóló konvencionális és nálunk hagyományos elképzeléseket. De a tabutémákat is, amilyen az anyaság és az istenfélő, szeretetteljes anya képe. Egyszerűen a nőt, aki földöntúli energia perpetuum mobile-jaként patrónája mindazon idealizált nemi, társadalmi és nemzeti elképzelésnek.

Lucia nem naplófeljegyzéseinek és illusztrációinak figuráiként alkotja meg hősnőit. Olyan történeteket vetít, amelyek a valóság és a fikció között helyezkednek el, kulturális, nemi és társadalmi kritikába csomagolva. Feminizmusa nem nárcisztikusan bezárva az önközpontú pszichologizálásba. Kicsit harag és lázadás, ugyanakkor önkritikus irónia, vicc és humor, gyakran provokatív enyelgés.

A történetekben ütős, a kommentárokban frappáns, a festészetben és a rajzban pedig kedveli az elszállt következetlenséget, a tettetett iskolázatlanságot, mintha „elsőre kész képet” akarna adni. Ugyanakkor képes eljátszani akár a filigrán realista részlettel is, amelyre aztán a kép csattanóját építi, akvarelltechnikában pedig szinte mesteri teljesítményt nyújt.

Lucia Dovičákova ebben az időben doktori dolgozatát írja. Fogalmazza és keresi önmaga képét, helyét a képzőművészetben, összefüggéseket és tágabb kontextusokat fürkész. Egyik fejezetében megragadta azt a lényeget, ami a nőket és a férfiakat a művészetben különbözővé teszi. És talán azt is, amit mindegyiküknek ki kell vívnia az önmagával vívott küzdelemben: Ha férfi, az a szerencséje, hogy univerzális – születésétől fogva. Mert egyszerűen van, és annak is érzékeli magát.

Nem kell semmit megvédenie. Nem kell kínosan éreznie magát, amiért önmagáról ír, fest, hiszen az emberiség nevében teszi. Nem kell gyötörnie a gondolat, mennyire férfias vagy nőies a munkája, mennyire azonosul a tézisekkel, egyszerűen van, érzékel, és beszámol“. A dolgozat egyelőre nincs befejezve. Félidőben van. Megfigyeléseivel nem lehet nem egyetérteni.

Mégis csak jó, hogy a (szükség szerint kiegészítendő) jelzővel ellátott művészete talán soha nem kerül be a művészet univerzalista panteonjába. Mert a földre tartozik.

Beata Jablonská

Facebook

Katalógus