Sabová / Smrek podľa vzoru dub

Jarmila Sabová Džuppová - Smrek podľa vzoru dub

A kiállítás időtartama: 25.1. – 4.2. 2018

a kiállítás kurátora: Richard Gregor

A szlovák festészet jelenlegi helyzetét szemlélve érdemes elgondolkodni azon, hová jutott ez a művészeti médium közel tizenhárom évvel a „Prievan” (PGU Žilina, 2005) című kísérletünk után. Az optimizmus mellett akkor aggodalmunkat is kifejeztük, nehogy a nagy festészeti offenzíva saját hóhérjává váljon, és nehogy a festészetben rejlő potenciál, valamint az iránta való érdeklődés potenciálja a kereskedelmi érvényesülésben és az ezzel járó alkalmazkodásban vesszen el. Ma már elmondható, hogy aggodalmaink részben helyénvalók voltak.

A kortárs festészet – tehát az, amely a harmadik évezred kezdete után keletkezik – jó és rossz értelemben egyaránt piaci árucikké vált: egyrészt maga is devalválódott, mert az alkotók olykor kissé túl sokáig hasznosítják újra a sikeres vizuális stratégiákat. Másrészt éppen rajta keresztül jutott el a gyűjtők és a galeristák érdeklődése további művészeti pozíciókhoz, sőt a szoborhoz és az objekthez is (talán egyedül a videó „áll ellen”).

Melléktermékként újjáéledt valami, amelytől 1989 után elhatárolódtunk: az erős fősodor. Új alakjában megváltoztatta annak a művészetnek a felfogását, amelyet nálunk addig ez a megnevezés fedett le. Korábban lényegében alantas, sőt giccses produkcióról volt szó, a világ modernista képzőművészete bevált pozícióinak átvételéről (például a nálunk túlhasznált Francis Bacon-minta).

A kortárs, a szó pozitív értelmében a fősodorhoz tartozó festészet már lényegesen szélesebb vizuális stratégiákkal operál, nem ragaszkodik egyetlen „mesterhez”, akinek vég nélkül ismételt elemzései gyakran abszurditásokhoz vezetnének.

A fősodorba a jó, minőségi festészet került, amely nem lép ki a kultiváltság és az esztétika szilárdan kijelölt keretei közül – egyrészt nem kell mindenáron felfedező témákat hoznia, beéri az adott szerző vagy szerzőnő kézjegyének lassú és biztos csiszolásával.

Egyszerűen: a minőség és a látókör általános emelkedésével a látómező leglátogatottabb zónájába került az az alkotás, amely a múltban talán helyi csúcsnak számított volna. A szóban forgó művészeknek a gyűjtők, kurátorok és kritikusok között is vannak rajongóik; egyes neveknél már előre tudjuk, ki nyitja meg a kiállításukat, és ki (néha pedig mit) ír róla.

Sok (de korántsem minden!) esetben még mindig érvényes a férfi (kozmopolitább) és a női (introvertáltabb) festészetre való felosztás. Alapvetően közismert, hogy a fiatal művészek közül ki melyik műteremben végezte tanulmányait három művészeti akadémiánkon – ez gyakran magukban a művekben is látható.

A fősodor ma még névtelen, ám teljes mértékben respektált, „emberi arcú” kategóriáján túlmutató festészet képviselőinek azokat a művészeket és művésznőket tekinthetjük, akik nem (kizárólag) tartoznak a fenti jellemzők valamelyikébe. Nincs sok olyan, akinek a műveiről el tudjuk képzelni, hogy ötven év múlva a galériák állandó kiállításait uralják, a mai alkotást dokumentálva. Jarmila Sabová Džuppová minden bizonnyal közéjük tartozik.

Džuppová kézjegye megőrzi a (szecessziós-expresszív) retro stilizációt, a markáns színhasználatot és a titokzatos jelentésességet – soha nem teljesen bizonyos, mi mindent rejt a jelenet szándékos banalitása, amely az első síkon tárul elénk. A múltban, a tanulmányok idején és közvetlenül utánuk a motívumok véletlen szilánkokként, helyzetekként vagy a szerzőnő természetes környezetéből vett „csendéletekként” érkeztek.

Soha nem heroizálta – földrajzilag Michalovce nem különösebben jelentős központ, sem kifejezetten szép város –, inkább képein saját képzeletének találkozását adta vissza azzal, ami körülveszi. Vagy még inkább: milyen képzeletet kelt az, ami nap mint nap körülvesz bennünket. Talán már-már irodalmi (költői) rátalálás az észrevétlen (rendszerint paradox) részletekre, és azok leírása.

Azóta meglehetősen hosszú idő telt el, és az elmúlt két év legújabb festményein a kézjegy és a gondolkodás nagyobb érettsége látszik. Összességében ez nagyobb rafináltságban és absztrahálásban nyilvánul meg, az érzelmek, illetve a vizuális és szöveges információk felszabadítására és elfedésére (elrejtésére) szolgáló technikák alkalmazásában; a motívumok kevésbé véletlenszerűek, s ha mégis, inkább a szerzőnőre utalnak.

Džuppová elmúlt éveinek közös nevezője az a helyzet, amelyet a népesség mintegy fele átél: a családalapítás és a család felbomlása, a gyermekek, akik egyik szülőtől a másikhoz kerülnek, és az ezzel járó viszontagságok, stresszek, konfliktusok és tisztázatlanságok.

Džuppová saját traumáinak lebontásához vezető utat a napfordulón keresztül metaforizálta a „Slnovrat - letný” (2017) című műben – egy közepes méretű festményben, amelyhez ismételten visszatért, átfestette és alakította, míg végül meg nem engedte a ragyogó nap katartikusan domináns, kompozíciójában poentírozott pillanatát.

A kiállítás további képein egyfajta visszatekintő szemlélet látszik – a múlt motívumainak és helyzeteinek újraértékelése.

Visszatér néhány régebbi (zongora, sárkány, dió), sőt a legrégebbi művek (róka) vezérmotívumaihoz, és az a benyomásom, hogy az aktuális festményekbe való újbóli beillesztésükkel szembesíti őket élete nem a legkellemesebb időszakával, és éppen ezzel igyekszik azt leküzdeni (semlegesíteni).

Teljesen új sorozatot, és talán a jövő dominánsabb irányát is a grafikai lapok jelentik (száraz tű technikával), amelyek a szerzőnő számára a rajz és a festészet ideális közepét képviselik. A klasszikus grafikához való visszatérés támogatása a Banská Štiavnica-i „Banská stanica” művészeti központ egyik ambíciója – a tavalyi rövid nyári tartózkodás nagy hatással volt Džuppovára.

Elmondható, hogy igen termékeny, előkészített talajra hullott egy olyan művésznőnél, aki saját folytonosságán belül bizonyos értelemben új identitást keres.

A szlovák képzőművészet imaginatív vonala – ezt mindannyian tudjuk – nem lezárt fejezet. Lezárt fejezet talán az a mód, ahogyan a múltban értelmezték: önmagából kiindulva, a céltalan virtuozitás értékeként, a társadalom felé való átnyúlás nélkül, legfeljebb menekülésként onnan (például a szocialista normalizáció idején). A (fantáziavilágba való) menekülés témája természetesen mindig aktuális marad.

Van azonban egy másik oldala is. A képzelet iránti akarat közösségünk kollektív (al)tudatának része lehet, a problémamentes (határtalan) gyermekkor állapotának sajátos fenntartása egy olyan társadalomban, amelynek szükségletei és eszményei hosszú időn át kielégítetlenek voltak (és bizonyos értelemben még mindig azok).

Džuppová festői pozíciója már etablálódott a hazai színtéren, a megkerülhetetlenek közé tartozik. Az eredetileg szoliter hangvétel végül éppen az imaginatív, narratív és ezáltal a szó pozitív értelmében illusztratív prizmán keresztül kontextualizálódott, például Svätopluk Mikyta munkásságával, létezésük és elfogadásuk pedig bizonyára másokat is bátorított.

Így történt és történik, hogy a művészi kifejezés egykor „méltatlan” modellje – igen, a hazai színtér mindig hajlamos valamely művészi kifejezésmódot alkalmatlannak tekinteni – teljes értékűként és aktuálisként tért vissza. És rajta keresztül másoknak is sikerülni fog. Richard Gregor, Bratislava, 24.1.2018